Letölthető és nyomtatható változat (PDF)

Szegedi Tamás: Kiemelkedettek

Reninek, amiért megmutattad, hogy létezik Menny és Pokol, még akkor is, ha az ember csak a Földön él.

És azért is, mert közben ismét rátaláltam a Hangomra.

Köszönöm Kicsi Lány, remélem egyszer majd sikerül Fenn megkapaszkodnod!

És Márknak, amiért fáradhatatlanul őrködtél a soraim felett, bármennyire érthetetlenek és kuszák is voltak azok.

Vörös és fehér. Könny és vér. Lepelként ölel körül minket, tócsaként gyűlik körénk. Szeme oly vörös, akár a rút sebre tapasztott márványujjai. De már nem sír, csak reszket karjaimban. Magamhoz akartam ölelni, szorítani, de elhagy az erőm, s csak nézzük egymást csöndesen. Mélyre merülök mogyorószín szemeiben, lelkének rejtett zugait kutatom. Tudom, nem bánja, hisz ő is ezt teszi velem. Én egy törékeny kicsi lányt látok a gránitkemény gorviki díva romjain heverni, akiben már annyi erő sincs, hogy harmatkönnyű, tökéletes testét megtartsa. Én próbálom csak tartani, de már nem sokáig.

Egy holdhónappal ezelőtt még párbajra hívom az arcátlant, aki azt meri mondani, hogy a Calvanerok kúriájának Éjtermében fogom ölelni a gyönyörűséges Allianerát. Egy hete pedig az életemet is odaadtam volna egyetlen érintéséért, mézédes csókjáért. Most mégis azt kívánom, bárcsak soha ne találkoztam volna ezzel az angyali teremtéssel. Ha elhullottam volna Cordova várának védelmében, vagy máshol, máskor, másnak születhettem volna. De a Legnagyobb Úr döntött, és én meghajlok akarata előtt.

A szoba közepén heverő véres pengére téved tekintetem. Az ébenfekete Ramierára, mely majdnem oly kecses és veszedelmes, mint Allianera. Halovány mosoly árnyéka suhan át arcomon, amint arra gondolok, hány ember életét oltottuk ki együtt és hány modortalant tanítottunk móresre a vörös hajú démon hívatlan kérői közül. Ő mindig is irtózott a fegyverektől, sokkalta kifinomultabb volt annál; jobb szerette női bájaira és méregkeverő tudományára bízni a dolgokat. Most mégis - leküzdve első döbbenetét - úgy ragadta ki a sebből és hajította el a pengét, ahogy igazi Siedonok közül is csak kevesen tudják. Értek hát valamit a mellette eltöltött napok.

Összerezzenek amint megmozdul, pedig csak közelebb akar húzódni hozzám, mielőtt még túl késő lenne. Tudjuk, hogy már nincs sok hátra, mikor ajka ajkamhoz ér, mégis úgy érzem, nem történhet semmi rossz, soha többé. Hosszan és tüzesen csókol, már amennyire megmaradt erejéből telik, véres kezeivel arcomat simítja. Ujjai puhák és kecsesek, akár a testén feszülő abraselyem. Azt kívánom, bárcsak sose érne véget a pillanat, és mikor elválunk, úgy érzem a szívem is megtorpan kicsit. Oh gyönyörűséges és veszedelmes szerelmem, miért teszed ezt velem? Annyi más férfinek csavarhattad el a fejét nap-nap után, miért épp engem, a saját testőrödet kellett így elbolondítanod? Talán csak Ranagol a megmondhatója. Persze neked csak játék volt az egész. Újabb kihívás, újabb trófea. De nekem maga volt a szenvedés. Úgy vágytam rád, mint nőre még soha azelőtt, de te csak incselkedtél velem. Most itt fekszünk a vértől mocskos köveken és várjuk a végzetet. Tudtad, hogy a tűzzel játszol, de azt nem sejtetted, hogy hatalmasabb máglyát szítottál, mint amire bármely ordani bálványimádó képes. Csak akkor jöttél rá, mikor a láng elérte a körülötted legyeskedőket, mikor halálra perzselte azt az arcátlan kereskedőt, aki rád merte vetni sóvár pillantását. Ám azt, hogy ez a tűz téged is elemészthet, sosem hitted volna. Pedig látom, most már ott ég benned is. De már mindegy. Már semmi sem számít, csak a holdfényben véres-magányosan heverő acél, és az alinzai márványt vörösre festő vér. Ranagol akarta így. ÉN akartam így. Látom a szemedben, hogy tudod - tudod, de sosem fogod ezt megbocsátani nekem. Remélem azért megérted, amit tettem.

A Hit szerint az érzelmeink fölösleges koloncok csupán, és az általad magamra vett koloncokkal nem lettem volna képes továbblépni a tökéletesedés felé. Nem tehettem mást. Gyenge voltam, de annyira azért nem, hogy ne lássam a kiutat. Bocsáss meg nekem. Apád is mindig azt tanította neked, hogyha nem vagy képes leküzdeni érzéseid, azok forrását kell elpusztítanod. Ne gyűlölj, mert megtettem. Nem láttam más kiutat, meg kell értened.

Látom, amint elönti a parttalan düh, felülkerekedik rajta, és az árnyak közé rántja tudatát; egyik pillanatról a másikra összecsuklik karjaimban. Ne, ne menj még. Nem ájulhatsz el, ki kell tartanod. Megrémít, egyszersmind büszkeséggel tölt el az erő, amit a szemeiben látok, mikor nehézkesen ismét felemeli álomszép arcát. Bár ott parázslik a szerelem lángjának emléke is, tudom, hamar elhamvad majd, s akkor több lesz, mint amiről én valaha is álmodni mertem. Tudom, képes rá, és látom, hogy ő is érzi ezt. Már nem kell tartanom a testét, ismét a régi erő hatja át tagjait, bár ez most az utolsó pillanatoknak szól csupán. Aztán utoljára még megcsókol úgy, mint még senkit ezelőtt és soha senkit ezután. Szemeiben látom, hogy már nem haragszik, hogy megértett, és bár ott csillog még a fájdalom, tudom nemsokára az is emlék lesz csupán. Lassan vége, nem tart már soká. De már nem is bánom. Lehunyom szemem és ő is ezt teszi. Rá az élet, a kiemelkedettség, rám Ranagol vár. De már nem félek, mert levetettem koloncaim.

Vissza a Cikkekhez...